Bátorságra ítélve

“Milyen bátor vagy!" – hangzik el gyakran, amikor valaki megtudja, hogy daganatos betegek lelki támogatásával foglalkozom. Ez az első reakció, amit hallok, és ugyanígy szembesülnek ezzel azok is, akik közvetlenül érintettek a betegségben.

"Valóban bátrak lennénk?" – kérdezzük újra és újra. Mert mindaz, ami történik, legyen az kétségbeesés, zavarodottság, félelem – mindent lehet rá mondani, csak éppen azt a nemes és patetikus jelzőt nem, hogy bátorság.

A diagnózis, mint egy földcsuszamlás, robban be az érintettek és szeretteik életébe, pillanatok alatt elsöpörve mindent, ami addig stabilnak tűnt. Alapjaiban rendíti meg az addigi világot, felülírva minden korábbi számítást, megkérdőjelezve minden mozdíthatatlannak hitt értéket. A szembesülés után következnek a vizsgálatok és a várakozás az "ítéletre", az onkológusi kezelőcsapat döntésére. Műtétek, kemoterápia, sugárkezelés – hosszú évekig szedett, súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerek. Kontrollvizsgálatok és hetekig tartó, idegőrlő várakozás az eredményekre.

"A rettegés, ez a legenyhébb jelző" – ahogy egy betegem fogalmazta.

És itt még nincs vége. Nincs vége a kezelésekkel, nincs vége az első negatív lelettel. Nincs vége a sokadik negatív lelettel. Még az ötéves orvosi küszöb átlépése után sem. Damoklész kardjaként lebeg a kiújulás réme sok-sok évvel a teljes rendeződés után is.

“Nem tudtam, mi történik velem. Talán fel sem fogtam, egyszerűen képtelen voltam átlátni az egészet. Egyik helyzet jött a másik után. Csak csináltam, mert csinálni kellett. Nem hagyhattam cserben a gyerekemet, az idős anyámat... nem hagyhattam cserben önmagamat." Ez nem bátorság akkor. Valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen, mély és ismeretlen erő, ami még azt sem tudni, honnan érkezik.

Azt mondják, higgy a gyógyulásban. De itt már nem marad hit. Ezekben a kemény, embert próbáló helyzetekben értelmezhetetlenné válik a szó, hogy hit. Nem a hit az, ami segít.

Ami segít, az az, hogy tovább mész az úton. Csinálod. Elbuksz, de felsegítenek. A félelem, a kétség, az "úgy sem sikerülhet", a "fel akarom adni" érzése ehhez bizony hozzátartozik. Igen, megremegsz majd, ezt nem lehet máshogy. De mindig lesz valaki, aki járt már ezen az úton. Aki segít, hogy felállj, és tovább menj.

Mindig lesz valaki, aki veled sír, veled átkozódik, ha kell, és veled nevet, amikor lehet.

Aki együtt örül veled minden EGÉSZ-ségben megélt pillanatnak. Mindig lesz egy jókor kimondott szó, egy együttérző tekintet. Egy élmény, egy érzés, ami fordít rajtad, ami megemel. Pillanatok, amikre azt mondod, sosem hitted volna, hogy létezik. Apró felcsillanások a kétségbeesés sötétjében – olyan tisztán, olyan erővel, hogy mindent átitat a fényük.

Az átélt gyötrelmek valódi vízválasztót hoznak valódi és hamis, értékes és talmi között.

Az élet más rezgésszámon megy tovább.

Fények, ízek, illatok, örömök, szépségek – mintha mind egy magasabb dimenzióba kerülne át.

Bátorság mindez? Ha az, akkor nincs más választásunk, érintettek és segítők – bátorságra vagyunk ítélve.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztráció, forrás: Pixabay/