B terv, avagy mégiscsak beteghordó leszek

Most már biztosan tudom, mi a B tervem. Sok minden megfordult a fejemben az évek alatt, de ennél maradok. Ha valaha is feladom a pszichoonkológiát, beteghordó leszek. Hogy miért? Elmesélem.

Vérvételre várok egy őszi reggelen, ahogy korábban annyiszor már. Amint belépek, az intézet folyosóján a szokásos nyitókép fogad. A laborvizsgálatra várakozók zsúfolásig megtöltik a pici helyet. Ülőhely nincs, hiába, hogy korán érkezel. A fal mellett szigorú, színtelen rendben sorjázó székek mind rég elfogytak már. Letéped a sorszámodat, és azon ügyeskedsz, hogy legalább valami normális állóhelyet találj.

Az ajtó fölött türelmetlenül villódzik, másodpercenként pittyen a kijelző. A sorszámok egymást váltják, pattog az üzenet: „Gyerünk, gyerünk! A kórházgyárban nincs megállás!” A számok pörögnek, az idő mégis ólomlábakon jár – a hosszú percek fáradtan, nyűgösen haladnak. A tömeg sem lazul. Hogy is lazulna, mikor a felszabaduló helyeket percről percre betöltik az újonnan érkezők. Könnyen kiszúrod, ki az, aki először van itt. Csupa bocsánatkérés, ahogy esetlenül tétovázik. Tanácstalanul topog, eligazításra vár. Csak néhány szóra, vagy legalább egy biztató tekintetre… De se szó, se tekintet, ügyet nem vet rá senki. Elfoglalja hát a helyét a szürke, színtelen falak között. A szürke, színtelen emberek között.

A falanszterélményt – mikor végre sorra kerülsz – a vérvétel teszi teljessé. A rendelő helyiségben paravánnal elválasztva 10-12 asszisztensnő ül. Odalépsz ahhoz, akihez a tábla irányított, és átadod a sorszámod. Elveszi, nem néz rád, nem kérdez. Csak a gesztusaival utasít: „A karodat!” Megadóan odanyújtod hát. Jól tudod, hiába próbálnád néhány mondattal áthidalni a kettőtök között tátongó űrt. Fásult, türelmetlen tekintetében ott a válasz: „Haladjunk!” Egy kupicát a véredből úgy hagysz ott, hogy egy szót sem váltasz azzal, aki beléd szúrja a tűt.

A vérvétel után kötelességtudóan leülsz újra, a tekinteted leszeged. Ahogy én is. Várom a következő fázist.

Egyszerre csak – a semmiből – füttyszó rikkan fel. Igen, füttyszó! Megdöbbenten kapom fel a fejem: valaki fütyörészik! A dallam ismerős, de nem tudom, honnan. Az élmény annyira zavarba hoz, hogy az agyam leblokkol. Mi történik, mi lehet ez? Filmet forgatnak?!

- …Na, mindjárt itt is leszünk, ez az első állomás! – kiált aztán, ráfordul a folyosóra a vidám beteghordó. Csupa életkedv, ahogy lazán, otthonosan tolja a kerekesszéket. Harminc körüli lehet. Kicsit elhízott, kicsit kócos, nagy, slampos műanyag papucsában öles léptekkel szeli a folyosót. A megszokott, kötelező fehér szerelése fölött kapucnis felsőt hord, ami hatalmas betűkkel hirdeti: „BOSS” – főnök. A kerekesszékben, amit tol, egy ijedt, hatvan körüli úriember ül. A láthatóan mindig hibátlanra kötött nyakkendője félrecsúszva, tárgyalásra igazított haja zilált. A cipőtől megfosztott két lábfejét zavartan teszi ide-oda, arca riadt, nyugtalan. Minden porcikájáról lerí, hogy idegen, ismeretlen és ijesztő neki ez a helyzet.

- Itt vagyunk, kérem, sorszámot húzni! – kiált vidáman a beteghordó. Ez az! Na nézzük, mi lesz ma a nyerő? 172-es! Nagyszerű! Én erről látatlanban megmondom, hogy Erzsikéhez kerülünk. Ő már önmagában főnyeremény. Arany keze van! Nem hiába, 40 éve csinálja, most már nyugdíj mellett. Igaz, drága Erzsikém, de nagy öröm, hogy megint látom! Aranka, maga meg fodrásznál volt, ne is tagadja, 20 évet fiatalodott, nem mintha egy percre is szüksége volna! Hogy vannak, lányok? Folyik a vér rendesen?

Az úriemberre kacsint. Kuncogni csak az asszisztensek mernek, mi meg, várakozók, kérdőn, a remény megcsillanó szikrájával keressük egymás tekintetét.

- Itt várunk egy keveset – mondja a beteghordó. Csak egy keveset, majd meglátja. Beudvarolom én ide magát, nem először csinálom. Megígértem a Professzor Úrnak, hogy 10-re minden vizsgálattal együtt visszaviszem hozzá.

Néhány taktus füttyszó ismét, majd folytatja: Tudom, most nagyon meg van ijedve. Ez teljesen érthető. Itt mindenki fél, higgye el. Professzor urat is én hoztam le a múlt héten. Megszédült, és gyorsan elindítottunk nála egy kivizsgálást. Meg volt szeppenve ő is – ez már csak így van, nincs ebben semmi szégyen. Mondom majd mindig, hogy mi történik, jó? Úgy könnyebb. Ide bemegyünk, egy kis szúrást fog érezni. Fáj, azt nem mondom, hogy nem. Az hazugság lenne. Kellemetlen. De kibírható. Tényleg nagyon ügyesek a lányok, ezt nem csak puszta udvarlásból mondtam.

Füttyszó megint, a beteghordó fújja tovább, teli tüdővel, gondtalanul. Trillázik, mint egy szabadságra született énekes rigó.

- Minden rendben? Nem fázik, nem szomjas? Van itt egy automata, ha szól, hozok ásványvizet. Mást most nem lehet. De ha itt végzünk, felhívjuk megint a családot, csak hogy tudják, hogy szépen halad a dolog. Mire végzünk a vizsgálatokkal, itt lesznek ők is.

- Köszönöm, tényleg nagyon köszönöm, nem is tudom, magam hogy boldogulnék…

- Ó, hát ezért vagyok én itt! Nem kell most ezen izgulnia, elég az, ami van, ez a nagy ijedtség, a kórházba érkezni az irodája helyett… de itt jó helyen van. A professzor úr igazi szakértője a szakmájának.

- Tudja, ez nagyon sokat jelent, hogy itt van most mellettem…

- Tudom. Rendben van így. Túl lesz rajta… Van valami kedvenc nótája?

- Nótám… ööö, hát most így hirtelen…

- Na, ezt például ismeri? Ez olyan magához illő: A kör közepén állok… tramtartraratta tramtaratta… jó nóta, régi nóta, kemény…

Most már az úriember is mosolyog, többen felnevetünk. A szűk folyosó valahogy átalakul. Levegősebb, tágasabb lesz a tér. Fényesebb is, színesebb is, ahogy a szürke falakra huncut fénycsíkokat rajzol a reggeli napsugár.

Hát ezért, ezért szeretnék én beteghordó lenni.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk: Freepik./