Elérni a „lehetetlent”- avagy a mentáltréning

Az olimpia után örömmel és néha szájtátva hallgattam sportolóink megszólalásait. A kedvencem Kovácsa Sarolta öttusázónk interjúja lett, amit néhány perccel az olimpiai bronzérem megszerzése után adott. Az arca ragyogott, nagyon szerethető módon, végtelen természetességgel ömlöttek belőle a szavak. Felsorolja mindazokat, akiknek hálával tartozik az elért eredményért, a nevek az éppen megszülető ráeszmélés örömében ide-oda csapongva buggyannak fel belőle.

Könnyek között beszél a családjáról, az edzőjéről… kicsi gyermekéről, aki nem tudja, hol van a mama, de már nagyon várja haza. Végtelen hálával köszöni meg mindazok segítségét, aki támogatták: gyógytornásza, orvosai, a márciusi térdműtét csapata. Igen, márciusban operálták a térdét.

A helyzetet jelentősen nehezítette, hogy operáció utáni lábadozás időszakában trombózist kapott. Ez nem csak a felépülésben jelent hátrányt, hanem egy nagyon komoly, veszélyes szövődmény. Kérdésessé vált, hogy a rengeteg beletett energia, a hosszú és kemény felkészülési idő után kijut-e az olimpiára. Sőt, a műtét azt is bizonytalanná tette, hogy sportolhat-e még egyáltalán valaha.

S ezen a ponton jön számomra a lényeg. A riporter arról kérdezi, hogyan tudott ezzel a helyzettel megbirkózni, milyen érzés volt azzal számolni, hogy lehet, hogy minden beletett energia kárba veszett, és azt a sportot sem tudja folytatni, amire feltette az életét.

Ahogy a válaszokat hallgatom, egyre több párhuzamot fedezek fel a fiatal élsportoló krízise, és a daganatos betegséggel szembesülő emberek helyzete között. Kihúzzák alólad a szőnyeget, ott állsz összezavarodva, és hirtelen fogalmad sincs, mit csinálj.

Aztán valahogy hozol egy döntést. Talán meg sem tudod mondani, hogyan. Talán azt sem tudod még magad sem, hogy döntöttél – de mégis: nekiindulsz. Segítséggel persze, mert ez nem megy egyedül. Szükség van hozzá a pszichológusra, az edzőre, a családra, barátok, sporttársakra - az ő támogatásuk elengedhetetlen…

És végül megcsinálod azt, ami „lehetetlen.”

A riport végig lenyűgöző. Azon a ponton azonban, amikor a „mentáltréning” szó elhangzik, az izgalmam a tetőfokára hág.

A műtét után, ágyhoz kötve, kétségek között, amikor a fizikai állapota mást nem tett lehetővé, Kovács Sarolta úgy készült - arra az olimpiára, amire akkor még nem tudta, hogy kijut-e valaha is – hogy „fejben edzett”.

Persze - minden lelkesedésem mellett – nincs ebben semmi új, a sportpszichológiában a mentális tréning ma már természetes, bevett technikája a versenyre való felkészülésnek.

Idén ősszel az alapítványunk szervezésében újra indultak a csoportfoglalkozásaink, ahol a szervezet védekezőerőit serkentő „gyógyító kép” technikával ismertetjük meg a daganatos betegeket. Hasonló ez a „mentáltréninghez”, ami olimpiai bronzérmet, s még sok-sok más nagyszerű eredményt terem. A „gyógyító kép” technikája a daganatos betegeknek szóló egyfajta „mentális tréning”, ami segíti őket a gyógyulás útján.

És ezen a ponton újra elgondolkodom (kissé keserűen): miért van az, hogy a technika, ami egy élsportoló versenyre való felkészülésében bevett és elismert módszer, sokszor még mindig érthetetlen ellenállást vált ki, ha daganatos (vagy egyéb) betegséggel való megküzdésről van szó?

Ha a mentális felkészülés ereje természetes és elfogadott az egyik helyen, miért nem az a másikon?!

Hiszen ugyanaz a „központ” irányítja a működésünket, életünk bármilyen területéről legyen szó. Ugyanaz az agy szervezi a hozzáállásunkat, ha a sportban elért sikerekről van szó, vagy az élet más területeiről. A szervezetünk működésében nagy egészében minden mindennel összefügg. Ezért, ha a hozzállásunk átalakul, ezzel megváltozik az érzelmi viszonyulásunk is. Az érzelmi viszonyulásunk áthangolódása pedig egy rejtett erőforrástárhoz vezet. Kinyit egy olyan kaput a lelki kincsestár felé, amit amúgy elérhetetlenné tesz a lemondás, beszűkít a félelem.

A szervezet összehangolt működése csodát rejt. Kovács Sarolta története megerősíti: az erőforrásokhoz vezető út, a jól használt „mentális tréning” működik.

Legyen szó olimpiai éremről, vagy „csak” olyan egyszerű, mindennapi dolgokról, mint a helyreállított és tartósan megőrzött (testi-lelki) egyensúly.

Dr. Prezenszki Zsuzsanna

(Szerk.: Ha érdekel alapítványunk legfrissebben induló csoportja, ide kattintva megtalálod. )