.png)
Ez a manó már megint megszólított. Ezt csinálja régóta. Csak ül a vállamon, két, nagy elálló füllel, narancssárga leplébe burkolódzva, pimasz és dumál… Ma az emberi értelmet vette célba.
-Jó ideje itt tanyázol a bal vállamon. Mindenbe beledumálsz, de még a neved sem tudom. Szóval ki vagy te?
-Hogy ki vagyok? Vagyok- e egyáltalán? Ó, ez egy nagyon komoly kérdés. Ha rám hallgatsz, ne menjünk bele. Ne nézz ilyen rosszallóan, Buddhista barátaim szerint nemhogy azt nem lehet tudni, hogy én vagyok-e, még az is bizonytalan, hogy te aki itt ülsz, és velem társalogsz, létezel-e...
-Na, ez tényleg nehéz. Hagyjuk, kibicsaklik benne a blogírásra ráállt agyam…De valamit mégis tudnom kéne rólad. Legalább a neved!
-Tudni, megtudni valamit! Megnevezni, megfogni…ehhez hogy ragaszkodtok! Definiálni, leírni, megnevezni, megmérni, kiszámolni! Megadni az átmérőjét, köbgyökét, leírni a meridiánját, meg a görcs tudja hányféle paraméterét. Mintha attól valódi lenne. Mintha attól megismernéd az igazi természetét. Ugyanez van a daganatos betegekkel. Kapnak egy számot, egy statisztikai átlagot, a gyógyulásuk valószínűségét. Aztán ha el is hiszik…! Ha ragaszkodsz valami névhez, szólíts csak egyszerűen úgy, hogy Apó.
-Apó? Apó a Pó?
-Pó? Nem, nem Pó, Apó. Bár az említett Pó-t, a híres Sárkányharcost magam is jól ismerem, jó arc. Igen szereti a szilvás gombócot, meg szeret semmit csinálni, amit magam is tökélyre fejlesztettem.
-„Semmit csinálni?” Hát ez Micimackósan hangzott.
-Micimackó cimborám? Igen, ő is tagja a csapatnak! Mikor így hármasban együtt sörözünk…
-Mit csináltok?! Sö-röz-tööök?
-Na jó, csak azért így mondtam, hogy értsd. Mikor összegyűlünk úgy, ahogy ti emberek akkor szoktatok, amikor azt úgy hívjátok, hogy sörözés. Azokon a nagyon ritka alkalmakon, amikor semmit csináltok - végre. Persze jellemző, hogy egy söröskorsót legalább szorongatnotok kell hozzá, nem megy „csak úgy”…
-Apó, ma igazán kritikus hangulatban vagy! Mi a bajod az értelemmel?
-Az emberi értelemmel? Már az alapoknál hibádzik a dolog. Ott, ahol az a Descartes nevű fickó nekiindult, hogy bizonyítékot szerezzen Isten létére.
-Na, te mit tudsz erről Apó, hogy volt ez az egész?
-Hát volt ez a lelkes, fiatal matematikus - Descartes - arról volt híres, hogy nagyon nem szerette a kora reggeli felkelést.
-Azért talán másról is…
-Igen, persze…! Nagyon elszánt volt. Azt sejtette, hogy valami baj van, és gatyába akarta rázni a világot. Mondtam neki, hogy inkább aludjon nagyokat, mert baj lesz belőle, de nem hallgatott rám - és tessék. Tudod, hogy úgy hunyt el, hogy szó szerint belebetegedett a koránkelésbe? Látod, megint a semmicsinálásnál vagyunk. Ő is itt tévedett.
-Az egyik legnagyobb, legmeghatározóbb filozófusunk!
-Az már igaz. A tévedése annyira meghatározó volt, hogy az elmúlt 300 év az ő tanainak a súlyát nyögi!
-Ezt hogy érted?
-Ismered a híres mondatát, minden iskolás gyerek fújja: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Azt már kevesen tudják, hogy ez a mondat, ami a „racionalitás” zászlaja alatt szabta át a világot, azért született meg, hogy Isten létezését bebizonyítsa! Mekkora ellentmondás! Descartes a transzcendens, az embert meghaladó után kutatott, a tanai mégis a végletes racionalitáshoz vezettek. Darabolni, mérni, számolgatni… és ahol nincs „bizonyíték” azt elvetni! Akkor is, ha minden létező – ember, állat, növény, kődarab - az ellenkezőjét kiáltja, évmilliók tapasztalatával.
-„Gondolkodom, tehát vagyok”. Miért, szerinted hogy van?
-Gondolkodom, tehát rosszul vagyok! Itt ülök a válladon évek óta. Hallgatom a beszélgetéseidet. Az emberek a gondolkodást nem arra használják, hogy legyenek.
-De … de hát… akkor mire?
-Ha gondolkodsz, rosszul vagy. Minden erről győz meg. Naponta hallok cifrábbnál cifrább történetek arról, hogy hányféle módon tudják az emberek megkeseríteni az életüket a gondolkodással. Ahhoz, hogy valaki csak úgy „legyen”, épp az, hogy „nemgondolkodni” kell. Ez a „semmi csinálás…”
-Nem tűnik könnyűnek!
-Nem?! A világ legegyszerűbb dolga! Legközelebb erről mesélek!
#Photo by Jeremy Perkins on Unsplash
Comments