Lehet máshogy! Orvos és betege összekacsint

Hogy mit jelent ma daganatos betegnek lenni? Napról napra hallom érintettek és családtagjaik történeteit. Kiszolgáltatottságról, hosszú hónapokra elhúzódó kivizsgálásokról. Foghegyről – vagy még úgy sem – odavetett válaszokról. Most, ahogy magam is „betegként” érkezem egy rendelőbe, mindezt a saját bőrömön tapasztalhatom. Pedig hol van ez mindattól, amit a rák jelent? Én csak egy egyszerű laborpapírért jöttem volna – telefonon előre egyeztetett időpontban.

Kilépek a kapun. Az állkapcsom görcsben van, ahogy az öklöm is. Lassan kiengedem, tudatosan, odafigyelve lélegezni kezdek. Ahogy tanultam, ahogy tanítom.

Nem fogom engedni, hogy elborítson a keserűség, azt sem, hogy elöntsön az indulat. Csakazértis! – ismétlem századszorra.

Csakazértis: szolidáris maradok az egészségügyben dolgozó kollégáimmal. Az asszisztensnő, aki úgy vágta rám a kis ablakot, hogy kioktatott és lezavart, mielőtt a kérésemet végigmondtam, legalább hatvanéves. A doktornő közelebb van a hetvenhez, nyugdíj mellett dolgozik. Tudom, hogy fájnak az ízületei, és még egy plusz körzet terhe is rászakadt. Egy fiatalabb kolléganőjének végleg elege lett, magánpraxisra váltott, és az így ellátatlanul maradt betegtömeg hozzá került. Azt is tudom, hogy egy csomó olyan indulat csattan rajta, ami nem az ő hibája – a folytonos zsúfoltság a rendeléseken, a hosszú várakozási idő... Túlterhelt, fáradt. Jól ismerem ezt az érzést.

Van megoldás?

Két emlék ötlik fel bennem, két különös helyzet, amely beteg és gyógyító szívmelengető találkozásáról szól. Az elsőt az egyik Simonton-klubon mesélte el Györgyi. A Simonton-klub foglalkozásokat kéthetente tartjuk a Zoomon, és pont az a célunk ezekkel a beszélgetésekkel, hogy egymás mellett álljunk a daganatos betegség jelentette, kihívásokkal teli helyzetben.

Szóval, Györgyi meséli, hogy egy nagyon kedves, fiatal orvos az onkológusa. Alapos és körültekintő, de ahogy a számítógép előtt ül – háttal a betegeinek –, még a receptet is anélkül nyújtja hátra, hogy odanézne… pontosabban, nyújtotta. „Néhány hónapja” – meséli Györgyi – „magam sem tudom, miért, de minden egészen máshogy történt. Az igazság az, hogy nagyon fájt, ahogy velem bánt. Megalázó volt, hogy még csak rám sem néz. Rengeteg érzés kavargott bennem, mert a saját keserűségemen túl láttam az ő folyamatos túlterheltségét is.

Azon a bizonyos napon, amiről mesélek, átvettem a hátranyújtott receptet, majd odaléptem mögé. Megsimogattam a vállát, és azt mondtam: Vigyázzon magára, doktor úr, látom, hogy nagyon sok munkája van… és képzeljétek, azóta mindig rám néz, megkérdezi, hogy vagyok.

Igazi jó orvos-beteg kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nekem is erőt ad. Alig beszélünk többet, mint előtte, mert arra tényleg nincs idő, mégis ez a kevés – ahogy összevillan a tekintetünk, a mosolyunk – nagyon sokat számít.”

Hanna – a másik történet hőse – maga is sokat tud az összevillanó tekintetek erejéről. Egy apró elváltozás miatt került az onkológia – meg a rettegés – útvesztőjébe. Bár egy egyszerű műtét a test baját rég megoldotta, az uralhatatlan félelem még mindig ott fészkel a lelkében. Minden ellenőrző vizsgálat előtt rettenetesen szorong, a legnehezebben pedig azt az időszakot viseli, amikor a leletekre kell várnia. A legutóbbi ultrahang-kontroll alatt is szinte halálra válva feküdt a vizsgálóágyon. Jól látta ezt az az asszisztens, akire szinte könyörgően nézett, miközben az orvos elmélyülten tanulmányozta a képernyőt.

„Látom, hogy mennyire fél – fordult hozzá az asszisztens –, de sajnos, a professzor úr engedélye nélkül én nem mondhatok semmit. De ha ő most egy pillanatra nem figyel ide, én meg egyet kacsintok magának, úgy rendben van?”

Felnevettek mindhárman: Hanna is, a professzor is, meg az asszisztense is. Egy mondat, egy gesztus, és Hanna hetekig tartó álmatlanságtól, gyomorgörcstől szabadul meg.

Egy összevillanó tekintet, egy bátorító, kedves szó, egy mosoly, nevetés… Mennyire nehéz ez, mennyire drága, vagy időrabló?

A rám csapott kis ablak előtt, mélyeket lélegezve, megtalálom, amit keresek. Még mindig nem tudom, mi van az igazán elesettekkel, azokkal, akik egyedül maradnak a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal. De újra – mélyen hiszek az együttérzésben. Ez az egyetlen esélyem. Ez az egyetlen esélyünk.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk: Freepik/