Megkapom és továbbadom: a mosolyom!

Február 8-án a Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetének  vendége voltam a nemzetközi rákellenes nap tiszteletére rendezett ünnepségükön. Különösen kedves ünnep volt számomra ez a nap. A nagyszerű program, a találkozások, a személyes megszólalások meghittsége mellett Vajek Andreától átvehettem mentori elismerésem, az „Add tovább a mosolyod” érdemérmet. A gyönyörű medált az irodai polcon, a rám ruházott feladatot pedig a szívemben őrzöm. 

A Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetének rendezvényén 105-en vettünk részt,  meghívottként ott voltak a gyöngyösi, miskolci, salgótarjáni és alapszervezet tagjai is. A vendégek között - meglepően és örömmel láttam – férfiak is voltak, szép számmal. Ez bizony nagy szó, az erősebbik nem képviselői valahogy szégyenlősebbek.

Vagy talán nagyobb az az út, amit be kell járniuk egy olyan közegben, amely a segítség kérést még mindig a gyengeség jelének véli.

Hogyan lehet ennyi ember összehívni, vendégül látni, jó szóval tartani? Aki szervezett már programot daganatos betegek részére, bizony tudja, mekkora feladat ez. De nem az Magdinak, aki a hatvani alapszervezet csupamosoly, fáradhatatlan vezetője. Igazi „tyúkanyó”, aki - mint bevezető szavaiban elmondta - maga is érintett daganatos betegséggel. Innen a soha el nem apadó vágy jóval nyugdíjas korán túl is: segíteni azokat, akik az út elején járnak, és kísérni, erősíteni azokat, akiknek már „csak” az a dolguk, hogy a visszaállt egészségüket megőrizzék. 

A programot Horváth Richárd, Hatvan város polgármesterének beszéde nyitotta. Meglepő és megejtő őszinteséggel mesélt a saját életéről, a saját – közvetett – érintettségéről. Az édesapja kétszer volt rákos, így pontosan ismeri azt a kétségbeesést és tehetetlenséget, amit átél, aki kívülről, tehetetlenül nézi a betegség okozta rombolást. Mély és együttérző szavai a közösség a család, a támogatók szerepét emelte ki, a segítség fontosságát húzta alá. 

Rozványi Balázs – a Magyar Rákellenes Liga elnöke - az ünnepi köszöntők sorában második, naprakész statisztikákat hozott a daganatos betegség ijesztő terjedéséről.

De volt egy másik, hasonlóan fontos része mindannak, amit elmondott – a szűrés és gyógyítás új, eddig soha nem látott eredményei. Igen, ma már képesek vagyunk időben kiszűrni, és – sok, egyre több - esetben maradéktalanul meggyógyítani a daganatos betegséget. 

Az ünnepi szavak után Sári Edina „Barkochba” című kisfilmjét néztük meg, ami egy emlőrákkal érintett hölgy, és az őt támogató, háziorvos férj történetén keresztül mutatja be az a sokféle kihívást, ami a betegséggel jár.

A filmet követő kerekasztal beszélgetés során, Edinával, Balázzsal és Andreával a filmről, a világnapról, a betegek és orvosok helyzetéről beszélgettünk. Szó esett a saját megéléseinkről, a támogató közösség szerepéről, és arról az erőről, ami erre a napra összehozott, összetart minket.

Az én gondolataimat – meg a lelkemet – minden elhangzott mondat mélyen megmozgatta. Hogy mit üzennek Polgármester Úr szavai arról, hogy az édesapja, aki kétszer volt rákos… Mert ez azt jelenti, hogy elsőre meggyógyult. Az első kihívással megküzdött – mert ezt ma már meg lehet csinálni. Ma már lehet kétszer rákosnak lenni, éveket, jó erőben és derűben leélt éveket és évtizedeket nyerni az első diagnózis után. Tudom, ha valaki elveszíti azt, akit szeret, ezek a szavak nem jelentenek vigaszt. A cél a kór teljes és maradéktalan felszámolása. Orvosként mégis hatalmas dolognak tartom azt a változást, fejlődést, ami az elmúlt néhány évtizedben zajlott. Igazából itt, a szemem előtt.

Fiatal szakorvosként álmodni sem mertünk olyan lehetőségekről, amik ma már napi szinten váltak elérhetővé a rák elleni harcban, a betegség elleni küzdelem mellett a  megelőzésben is.

Nem csak a gyógyítás fejlődött. Ma modern orvostechnikai eszközök sora teszi lehetővé, hogy a zavar kiszűrhető legyen a legkorábbi formájában. Mert minél előbb felismerjük és kiszűrjük a bajt, annál nagyobb eséllyel, annál kevesebb veszteséggel gyógyítható.  Igen, erre vagyok példa magam is. Azt az elváltozást, amit egy tomoszcintigráfiás eszközzel 2022 nyarán a jobb mellemben felfedeztek, a hagyományos módon nem lett volna felismerhető. Ennek köszönhetem, hogy egy parányi vágással, egy 15 alkalmas biztonsági sugárkezelés után ott folytathattam, ahol abbahagytam… Jaj, mit beszélek, dehogy folytattam ugyanott... 😊

A film - most is – nagy sikert aratott. Érdekes ez a történet. Akárhányszor látom, mindig új rétegét tárja fel, mindig van valami, amivel megszólít. Ami ez alkalommal megragadott - és úgy tűnt, a közönség is erre rezdült leginkább - az a főszereplő fiatal tanárnő személyes ereje. Az a mód, ahogy megfordította a helyzetet, ahogy szigorú professzorból egy kedves és közlékeny szakembert, sőt – embert – varázsolt. A filmvetítést követő kerekasztal beszélgetésen a közönség részéről érkező hozzászólások is erről szóltak: nem csak szabad, de lehet képviselni önmagunkat. A sok ellenkező és keserű példa ellenére – az orvos is ember. Ha bátran és határozottan kérdezünk, válaszol. 

Nagyszerű volt ez a délután. Tibi történetére az utolsók között kerül sor, sok szabadkozás után mesélte el… erről, ennek a bátor fiatalembernek a felemelő és megindító útjáról szól majd a következő blog bejegyzés. Nagyszerű volt minden felszólalás, minden rezdülés, az együtt töltött jó két óra minden nevetős vagy meghatott pillanata.

Melyik volt mégis a legszebb? 

Számomra talán mégis az, amikor Andreától megkaptam a csodás, „Add tovább a mosolyodat!” plakettet. Így hát én is „hivatalos” mosoly átadó vagyok, és ezt a tisztem büszkén és örömmel viszem tovább.