Minden a fejben dől el? - avagy a "PNI"

Ha a betegségek lelki eredete kerül szóba, ma az egyik legdivatosabb téma a gondolat teremtő ereje. Tavaly nyáron tele volt a város egy professzori rangban lévő pszichológus plakátjaival, melyek fennen hirdették: „Minden fejben dől el…”. Ez a blogposzt arról szól, mit is rejt valójában ez az állítás. Már ha sikerül elkerülnünk a vakhit által vezérelt szélsőséges meggyőződések útvesztőjét.

Bevallom, engem a plakát nagyon kihozott a sodromból. Két okból. Egyrészt egy ilyen köztiszteletnek örvendő tudósnak semmi szüksége hatásvadász szlogenre a teltházas előadásokhoz. Másrészt meggyőződésem, hogy ez a mondat ilyen formában nagyon káros. Csak arra való, hogy továbbszítsa az amúgy is éles és értelmetlen vitát az „igazhívők” (akik számára ez a kijelentés mindent felülíró alapelv) és a szkeptikusok között (akik marhasának tartják az egészet).

Mert miközben a két tábor ész nélkül, érzelmi alapon egymás torkát szaggatja, kimarad a lényeg, elveszik a csoda: az emberi egész működésének varázslata.

Az a teljes, finom és pontos összehangoltság, amiben minden mindennel összefügg. Ahol nem ismert az erőltetett és mesterséges szétválasztás a fizikai és pszichés oldal között.

Az emberi működés varázslatáról írva, egy kacifántosnak tűnő, új fogalommal kell kezdenem: pszicho-neuro-immunológia - azaz PNI. Igazából nem is olyan új, első ízben 1980-ban használta egy amerikai tudós, egy pszichoszomatikus betegségekről szóló konferencián. Persze ha az orvostudomány Hippokratészig visszanyúló történetéhez hasonlítjuk, akkor mégis gyerekcipőben jár, de az egyik legizgalmasabb, legígéretesebb fejezete az újkeletű orvosi kutatásoknak.

Egyszer olvastam egy könyvben, hogy a tudomány fejlődése során fokozatosan megtanuljuk egzakt módon leírni mindazt, amit tapasztalatból már réges-régen tudunk. Képesek vagyunk például pontosan, tapasztalati úton kiszámítani a felénk dobott labda röppályáját, akár gyerekként, anélkül, hogy ismernénk az ide vonatkozó newtoni egyenleteket - és ez így volt már évezredekkel a nagy fizikus megszületése előtt. „Ösztönösen” több dolgot ismerünk, mint amennyit a tudomány nyelvén le tudunk írni, vagy be tudunk bizonyítani.

Ősi, ösztönös tudásunk az is, hogy az egészség-betegség kérdése nem csupán a test fizikai történéseinek a területe.

Azt, hogy a környezeti, érzelmi hatások befolyásolják a fizikai állapot alakulását, régen tudjuk. A pszicho-neuro-immunilógia ezt az ösztönös sejtést, megfigyelést most a tudomány eszközeivel is leírhatóvá tette.

PNI: a bonyolult fogalmat elemeire szedve feltárul a jelentése: a pszicho – vagyis lelki – hatások neuronális - azaz idegrendszeri - folyamatok közvetítésével befolyásolják az immunológia paraméterek alakulását. Azaz, ha a központi idegrendszert érzelmi behatás éri, akkor ez az idegpályák, és a velük együttműködésben működő hormonok termelésének módosításán keresztül befolyásolja az immunrendszerünk működését. A szervezetünk így van összerakva – ez nem hit kérdése. A PNI óta tudományos tény.

Az is érdekes, hogy ennek a folyamatnak nincs előjele. Nem csak az igaz, hogy a tartós megterhelés, keserűség, aggodalom nyomot hagy, hanem az öröm, a kiegyensúlyozottság, a harmónia megélése is. Valóban, a fejben (azaz a központi idegrendszer felségterületén) megjelenő érzelmi hatások döntenek arról, hogy az immunrendszer testőrei milyen aktivitással végzik a dolgukat.

Van azonban, ami nem rajtunk múlik. PNI ide vagy oda, nem kérdezi senki, szeretjük-e a havat télen, vagy élvezzük-e a kánikulát nyáron. Nem rajtunk áll, hogy mikor éhezünk meg. Nincs beleszólásunk, hogy a nap 24 órából áll-e, és arra is igen korlátozott a közvetlen ráhatásunk, hogy elkészülünk-e a tennivalóval, mielőtt kifogy belőlünk a szufla.

Mégis sokkal nagyobb a mozgásterünk, mint amilyennek e példák alapján tűnik.

Aki éhes, betömhet egy szendvicset telefont nyomkodva, de ugyanannyi idő alatt megehet egy almát úgy, hogy közbe az ízére figyel. Aki szomjas, beállhat egy újabb doboz üdítőért a sorba, vagy tölthet magának egy pohár tiszta vizet. Aki fáradt, de maradt tennivalója, bedobhat egy újabb automatás kávét, vagy nyújtózhat-lélegezhet öt percet a friss levegőn. Vagy az erkélyen, vagy az iroda ablakában. (Kifejezetten jól jöhet ilyenkor, ha ismeri a 8 brokáttekercs gyakorlatot, amiről ebben a blogban olvashatsz 😊.) Aki dühös, szapulhatja magában a másikat vég nélkül - utána meg önmagát, hogy megint lenyelte a dühét. Vagy bármikor hozhat egy új döntést…

Érdekes szerv a fejünk, a gondolataink tárháza. A PNI óta tudományos tény, hogy ha nem is minden ott dől el, nagyon sok múlik azon, hogy mit tartunk benne… De ez már egy másik blog bejegyzés témája, amivel hamarosan jövök!