Nehézségben növekedni – Átok vagy áldás lehet a betegség?

Ezt a különös kérdést jártuk körül nemrég Debrecenben, a május 31-én megrendezett szakmai napon, amelyet a Kórházlelkészi Szolgálat szervezett. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy – több mint 30 év után – előadóként térhettem vissza egyetemi éveim kedves városába. A nap különleges atmoszféráját a résztvevők teremtették meg: katolikus szellemben dolgozó mentálhigiénés szakemberek, akik súlyos betegek mellett végeznek elhivatott szolgálatot. Az esemény óta többen is jelezték, hogy mélyen megérintette őket a téma, és továbbgondolásra ösztönzött.

A szakmai programot szentmise nyitotta meg, egy modern, nagyon szép, meghitt hangulatú templomban. Az előadásoknak is itt adtak otthont, ami egészen varázslatos hátteret és valami különös pluszt adott az elhangzott gondolatoknak.

A hely szelleméhez és a témához igazodva előadásomat a Bethesda-beli* ember történetével kezdtem. Egy olyan ember megindító történetével, aki 38 évet várt a gyógyulásra, kétségbeesetten, kiszolgáltatottan és árván. Régóta magára maradt, és ha valaha volt is családja vagyona, a keserves évtizedek mindent felemésztettek. Talán már maga sem tudta, mire vár, talán már maga sem tudta, miért van ott.

Életének régóta nem az irányítója, csupán elszenvedője volt.

El tudjuk képzelni ezt a 38 hosszú évet? Meg tudjuk tölteni átérezhető tartalommal a szenvedés idejét, a perceket, amelyek órákká gyűlnek, majd napokká, hónapokká és évekké? Hiszen néha egy hét, egy nap, de akár egy óra is örökkévalóságnak tűnhet. Egy leletre várni, vagy arra, hogy a sebész kijöjjön a műtőből a hírrel…

A Bethesda-beli embernél az újra és újra fellobbanó remény 38 éven át keserű csalódásba torkollott, a várt gyógyulás minduntalan elmaradt. Aztán egyszer csak egy pillanat alatt minden megváltozott. Az ember, aki addig kiszolgáltatottan, elhagyatottan és elhanyagoltan vergődött, talpra állt, és újra járni kezdett. Visszakapta erejét, méltóságát, egész emberi mivoltát. Vajon mit jelent számára innentől a betegség? 38 év kínját és poklát, vagy a megszabadulás pillanatának soha el nem múló, mindent átalakító varázsát?

Átok, vagy áldás lehet a betegség?

Több mint negyedszázad után, daganatos betegséggel érintett emberek között látom, hogy igen, egy olyan kemény helyzet is, mint a rák, hozhat nem várt ajándékokat.

Magában rejthet egy olyan csodálatos lehetőséget, amit a pszichológia poszttraumás növekedésnek hív.

A daganatos diagnózis olyan helyzetet hoz, amely mindent gyökeresen megváltoztat. Egy pillanat alatt állítja meg az addig jól ismert, kiszámíthatónak hitt világot.

Olyan ez, mint amikor egy gyorsvonat betonfalnak csapódik.

Persze van olyan is, hogy a gyorsvonat sunyin és alattomosan, újabb és újabb rándulással ütközik, és talán ez a legnehezebb. Először egy kocsi szakad le, utána a másik, aztán az egész vonat magával sodródik… Egy biztos: a világ megáll, kizökken, és soha nem tér vissza a régi vágányra.

Ezt az állapotot a pszichológia krízisnek nevezi.

A „krízis” szó görög eredetű, jelentése válság vagy fordulat.

Ez a kettős jelentés már előrevetíti, hogy a megélt sokk, a kialakult helyzet egyúttal egy fordulat esélyét is magában hordozza.

És valóban. A semmiből felbukkanó, fenyegetően közelivé vált halál lehetősége alapjaiban változtatja meg a dolgok értelmét. A végesség árnyékában sok, korábban fontosnak hitt dolog elveszíti jelentőségét, míg más, korábban lényegtelennek tűnő dolgok felértékelődnek. A betegség éles vízválasztó, amely megmutatja, mi az, ami igazán számít, és mi az, ami nem. Ezt az értékátrendeződést nevezzük poszttraumás – vagyis a traumát követő – pszichés növekedésnek. Azok, akik ezen a tűzkeresztségen átmentek, ugyanarról beszélnek, mint a tudomány kidolgozói: jobban megbecsülik az életet, észreveszik az apró örömöket, és az igazi boldogságot nem anyagiakban, hanem kapcsolataikban találják meg.

Fontos azonban tudni, hogy bár a poszttraumás növekedés csodás lehetőség, soha nem elvárás.

Sokan, főleg a betegség elején, kétkedve hallgatják sorstársaik beszámolóit a „betegség átalakító hatásáról”. Sőt, gyakran keserűen, reménytelenül vagy dühösen reagálnak! A betegség szemléletformáló hatása néha lassú, alig észrevehető folyamat. Az örömmel, teljes szívvel megélt pillanat varázsa törékeny kincs, mint a Bethesda-tó tükre, amely nem adja meg magát könnyen.

De segítséggel, egy jó csapattal és sok érzelmi támogatással elérkezhet a csoda: a mindent átalakító, a múlt és jövő görcseit elengedő, a pillanat gazdagságát birtokba vevő életöröm.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk./

*2Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, 3nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. 4Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] 5De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. 6Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” 7„Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” 8Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” 9Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult.

János Evangéliuma 5. fejezet, Szent István Társulati Biblia