.png)
„Fejben dől el” – rettenetesen haragszom erre a szlogenre. Bántóan leegyszerűsíti a dolgokat, és teljesíthetetlen magasságba emeli az önmagunkkal szembeni elvárásokat. Egy verőfényes téli délelőttön, a jégpálya tükrén botladozva, mégis eszembe jutott. Elmondom, hogy történt. 😊
Régen tervezzük az unokahúgaimmal, hogy a téli szünetben együtt korizunk egyet. Mert hogy én nagyszerűen korcsolyázom. Vagyis korcsolyáztam 30 éve – de lehet, hogy már negyven is eltelt azóta. Mindegy! A korcsolyázást nem lehet elfelejteni!
Ha egyszer megtanultad, ha egyszer átélted a korlátok nélküli siklás csodáját, onnantól visszavonhatatlanul képes vagy rá.
Akármennyi idő telik el, ott él benned tovább. Befészkeli magát a zsigereidbe.
Igen – gondoltam lelkesen a korcsolyázás reggelén –, a sejtjeim szintjén őrzöm ezt az élményt. Bármilyen régen is volt koricipő a lábamon, korcsolyázni tudok. Nem tudtam.
A jégen szikrázó napfény, a csípős, harapnivalóan tiszta levegő, a könnyed, fékezhetetlen suhanás... mindez tapintható közelségben maradt máig. Csak le kell hunynom a szemem, és a hosszú évtizedek eltűnnek, ott siklom, ott repülök újra a pályán. Hogy lenne mindez múlt idő?
... gondoltam lelkesen az induláskor.
De a siklás meg a repülés valahogy másként alakult.
Az első akadály a kölcsönzőben ért. A régi, ütött-kopott fene-tudja-azóta-hol van fehér kis korcsolyám helyett egy fekete hokikorcsolyát kaptam. Egy csilivili, műanyag, öntött csodát, amiről kamaszkoromban álmodoztunk. Az első rajongás után percekig tartott, mire megfejtettem, hogyan tudom annyira meglazítani a csatot, hogy egyáltalán fel tudjam húzni. Aztán újabb percekbe telt, mire sikerült rögzíteni a lábamon.
De tele voltam örömmel és várakozással, mit számít egy bonyolultabb csat, alig vártam, hogy kijussak a jégre. Micsoda koricipő, ez lesz ám az élmény!
Élménynek élmény lett, valóban.
Végre kint voltam a jégen. Repülés indul – na de mi ez? Mi történt? Hova tűntek a korcsolyázók? Milyen szép, tiszta kék az ég! És mi ez a hideg a fenekem alatt?!
Igen, az első másodpercben hanyatt estem. Előbb, mint ahogy észrevettem volna, hogy megcsúsztam. Valahogy felkászálódtam, és azt hiszem, az unokahúgaim azon a ponton megértették, mit jelent, hogy „nagyon jól fogunk szórakozni. Önmagában az egy komoly mutatvány volt, ahogy újra lábaraálljak. .”
Nem egyszerű ám újra talpra állni egy csúszós jégen, profi hokikorival a lábadon. Végül zokniban besétáltam a melegedőbe. „Ez csak valami egészen véletlen malőr lehet” nyugtattam magam. Most már nagy mellénnyel demonstrálva a tudásomat, újra felcsatoltam a korcsolyát.
De gyorsan rá kellett jönnöm: nemcsak hogy suhanni nem tudok, de még megállni sem, kapaszkodás nélkül.
A pálya szélén toporogtam, a palánkba kapaszkodva próbálkoztam, hogy legalább állva maradjak.. Egy fiatal pár siklott mellém. A fiú elegánsan, magabiztos mosollyal korizott, a lány viszont láthatóan életében először próbálkozott. Ő is a palánkba kapaszkodott, és kétségbeesetten sikított:
– Ez csúúúúúszik!
– Nem baj, szívem – mondta a fiú. – Ne add fel! Belejössz, meglátod, élvezni fogod.
Felém biccentett, és mosolyogva hozzátette:
– Nézd, a néni sem tud korcsolyázni, még sincs kiborulva.
A néni?! „Nem tud korcsolyázni”? Na, azt már nem!
A „nénit” vállalom. Megöregedni érték, aki már kísért fiatal embereket a halál mezsgyéjén, tudja, mekkora érték megöregedni. Igen, a „néni” tetszik! Még akkor is, ha a mókás, virágos sapkámat pont azért fejeztem be az éjszaka, hogy viccesen és fiatalosan nézzek majd ki. Ha a letűnt ifjúságom azt jelenti, hogy itt lehetek ezen a verőfényes délelőttön a két jégtündér unokahúgommal – akikre nézni is öröm –, akkor hálás vagyok érte. De korcsolyázni igenis tudok!
Behunytam a szemem, és már ott is voltam. Andi, Viki, Ancsa, Laci, Pisti – a gyöngyösi pályán róttuk a köröket.
Az emlék vezetett. Az elme felidézte, a mozdulatot újra megtaláltam.
Igen, lehunyom a szemem, hallom a valaha volt, recsegő hangszóróból áradó zenét, érzem a kezemben a termoszt, amit Anyu indulás előtt mindig a kezembe nyomott: „Aztán vigyázz…!” Érzem a kamaszkor ízét, a korlátok nélküli, végtelen és visszavonhatatlan életszeretet. Igen, itt van a zsigereimben, itt lapul a sejtjeimben.
A térdem kissé behajlítva előredőltem. Testsúly a jobb lábon, a kori élét kifelé nyomtam, a balkéz előrelendült... és az érzés életre kelt. Repültem újra.
És mit látott, aki kívülről nézte mindezt? Talán egy nénit, aki átszellemülten botladozik. Aki néha már majdnem egy métert csúszik egyhuzamban, mire újra topogni kezd. De mit számít!
Belülről igazi repülés volt.
A régi szárnyalás.
Korcsolyázás a javából.
Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter
A kép illusztráció, forrás: Freepik, Al generated
Comments