Sej haj haj – az eredeti légzésjóga

A manó bal vállamon, narancssárga lepelben, elálló fülekkel, kikezdhetetlen, egykedvű derűvel… már megint valami pimaszságon töri a fejét. Egyfolytában sóhajtozik, furcsa hangokat ad ki hozzá, azt mondogatja: „sej haj haj.”

- Manó, valami baj van?

- Nincs, épp ez az, nem is szeretném, hogy legyen.

- Most mire célzol?!

- Mintha feszültebb lennél…

- Nem! Nem vagyok feszült!

- Igen, látom…

- Igazán értékelném, ha elismernéd mindazt, amit már elsajátítottam. Igenis odafigyelek, hogy ne terheljem túl magam…

- Sej haj haj…

- …csak tudod, vannak helyzetek, vannak bizonyos kötelezettségek, amiket ha komolyan vesz az ember…

- Sej haj haaaj.

- … mert igen, vannak olyan dolgok, vannak olyan kihívások, amik erőfeszítést igényelnek! Valóban, jól látod, feszülten igyekszem, mert ezek szép és nemes ügyek, és én szeretnék ezeknek a legjobb tudásom szerint eleget tenni. Ezt nem lehet csak úgy ímmel-ámmal, és…

- Sej haj haaaaaj…

- Manó, most már tényleg bosszantó, amit csinálsz. Jössz ezzel az esztelenséggel, jajgatsz itt összevissza, amikor épp valami fontos dolgot szeretnék neked elmagyarázni!

- Értsem úgy, hogy fontosnak tartod, hogy magyarázkodj?!

- Teljesen félreértesz, és egyébként is, nem figyelsz arra, amit mondok!

- Mert te figyelsz arra, amit én mondok?

- Persze, hogy figyelek, itt jajongsz, meg sóhajtozol, de ennek most semmi értelme, már ne haragudj.

- Persze, ennek nem értelme van.

- Megint a talányos mondataid!

- Ha talány, akkor tessék, még egy: mikor és kit hallottál korábban így sóhajtozni?

- Ugyan, hagyjál már, ki az, aki ilyen hülyeségeket… Ó, a nagymamám! Igen, időnként leült, a kezét az ölébe ejtette, és elsóhajtotta magát: „Sej haj haj.” A végét mindig ilyen furcsán elnyújtotta: haaaaaaaaaj. Sosem tudtam, hogy valóban nyomja-e valami a lelkét, vagy viccel. De most, ha így visszagondolok, a szemében mindig valami huncut fény játszott, miközben egy nagyot sóhajtott…

- A nagymamád volt az eddigi legjobb légzésjóga tanárom. Utolérhetetlen mestere volt a jelenlét alapú meditációnak is. Ez ma újra nagyon divatos, bár közel sem csinálják olyan jól.

- Manó, mondtál már eddig is egészen abszurd dolgokat, de azt hiszem, most fatálisan tévedsz. Az én alig 6 osztályos nagymamám, mint légzésjóga és meditációs mester?! Még azt a szót sem ismerte, hogy jóga, vagy meditáció!

- Emlékezz vissza, azt mondtad, valami furcsa fény volt a szemében…

- Igen, máig itt van előttem, ha lehunyom a szemem.

- Csak gondold végig…

- Néha megállt egy-egy pillanatra. Mint aki pontot tesz egy gondolat végére. Leült, kihúzott derékkal, mégis könnyeden. A tartásában volt valami szavakkal alig kifejezhető elegancia. Méltóság. Igen, azt hiszem, ez a jó szó.

- Tényleg ez az: méltóság. Nekem is így tanította. Ezt a tartást puccos jógastúdiókban mindenféle ászanának nevezik, csak hogy kelendőbb legyen. De nem működik jobban attól, hogy cifra neveket ragasztunk rá. A varázslata nem ebben van. A varázslat az, ahogy azzal, hogy leült, néhány pillanatra megtörte a lét forgatagát. Kiszállt a „mókuskerékből” – ma így mondanánk. Elfoglalta a méltó helyét a világában. Vagy talán inkább visszafoglalta.

- Arra a pillanatra valóban mintha kiszakadt volna a „darálóból”. Mint azzal, ahogy egy nagyot sóhajtott, elfújta volna a sok csip-csup ügyet, a hétköznapok megterhelő, óriásnak tűnő, mégis jelentéktelen apróságait. Megérkezett valami ökörré való tartományba. Az örök „semmi”, az örök derű, harmónia birodalmába… és elidőzött ott egy keveset.

- Erről beszélsz, amikor azt mondod, hogy jelenlét meditáció? Azt hiszem, a nagymamám nem tudta, hogy ezt így hívják.

- Nem, nem tudta, én is ezt gondolom, és talán tényleg nem ismerte azt a szót sem, hogy jóga, vagy meditáció. De nem ez a lényeg.

- Azt hiszem, értem. Sokat kaptam tőled ezzel az emlékkel, Manó, megint. Köszönöm.

- Ne nekem köszönd, nem tőlem kaptad. Csak tudd, hogy ott él benned, élő, létező, elérhető tudásként. Ahogy a nagymamádban, ahogy ott él mindannyiunkban. Az egyetlen dolgod az, hogy ráismerj, és használd.

- Könnyed, egyenes tartás, karok lazán leejtve: Sej haj haaaaj… működik! Fontoskodás: volt, nincs. Ami van: könnyed, kitisztult létezés.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter