.png)
Ez a harmadik blogom a szavak erejéről. Néztük már jobbról és balról, kerestük varázserejét és mögöttes tartalmát, ütöttünk és simítottunk vele másokat. Fordítsunk most egyet a dolgon és nézzük meg: hogyan bánunk magunkkal, mit adunk magunknak a szavak erejével? Ütést vagy simítást?
A költők egyetlen verssorral képesek visszaadni valami sokkal többet, sokkal gazdagabbat, mint a megírásához használt szavak jelentésének puszta összessége. Ilyesmi a titka a pszichoterápiának is – a jelenségek mögé nézni, egy tágabb, mélyebb rétegben új jelentést, új összefüggéseket, új lehetőségeket felfedezni. Megtalálni azt a mögöttes tartományt, ahol a szavaink adta hétköznapi, szűk keretek módosulnak, kitágulnak. Ahol a felszín látszólagos ellentétei összeérnek, harmóniába olvadnak.
A terápia gyógyítási eszköze a szó, az emberi interakció - ez segít abban, hogy az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat ujjászervezzük.
A pszichoterápia külső tere - vagyis az, ami egy terápia alatt láthatóan, kézzel foghatóan történik - a résztvevő személyek közötti kommunikáció. A belső tere - ahol a változás zajlik - egy olyan sajátossághoz kötődik, amit ugyancsak az ember szavakhoz kapcsolódó szellemi evolúciója hozott létre: az öntudat.*
Mi, emberi lények tudunk önmagunkról, képesek vagyunk arra, hogy kívülről, egy külső szemlélő szempontjából nézzünk rá saját magunkra. Így arra is módunk van, hogy reflektáljunk a bennünk megjelenő érzésekre, belső megélésekre, gondolatokra. Az önreflexió eszköze ugyancsak sajátosan emberi, ez pedig a belső beszéd.
Van egy öntudatlan működésünk, amivel a felmerülő élményeket, megéléseket, viselkedésünket követjük, megfogalmazzuk. De nem csak követjük, megállás nélkül értékeljük is - közben folyamatosan alakítjuk, romboljuk, építjük vagy újraépítjük az önmagunkról kialakított képet.
A belső beszéd az a tér, ahol önmagunkat is üthetjük, vagy simíthatjuk.
E. Berne amerikai pszichológus szerint – aki leírta a szavak ártó vagy támogató erejét – a pszichoterápia nem más, mint az adott, kapott, kért, elfogadott és magunknak adott - simítás/ütés mintázat átalakulása.
Az ugyancsak amerikai A.T Beck-hez kötődő másik terápiás irányzat ezt úgy fogalmazza meg, hogy
érzelmi zavarainkat az automatikus belső beszéd félrecsúszásai okozzák.
Ahogy a körülvevő világ jelenségeinél, úgy belső történéseinknél is előfordul, hogy valamit pontatlanul írunk le. Abban persze, hogy magunkban mit minek nevezünk meg, mit milyen módon ismerünk fel – és ismerünk el - óriási szerepe van a családi és társadalmi hatásoknak.
Ha valaki azt a mintát hozza magával, hogy mindenben, amit felmutat csak a tökéletes az elfogadható, már egészen pici hiányosságnál erős bűntudatot fog érezni. Az elégtelenség belülről folyton rágja.
Hiába jönnek barátoktól, kollégáktól a dicsérő szavak, belül – ok nélkül, de szinte folyamatosan – szapulja, megkérdőjelezi magát. Ez aztán érzelmi kimerüléshez, egy idő után pedig a szervezet egészének a harmonikus működése megterhelődik.
A magunkkal hozott minták szerepe óriási, de nem végérvényes. Átírható a magunkhoz, az értékeinkhez, a világunkhoz való viszony.
Kezdjük most? Igen, kezdjük! Egy „simítás”: mondj valamit, amit örömmel elismersz magadban.
Aztán mondj minden nap, simíts minden nap, minden alkalommal, tűnjék bármilyen aprónak is…
* Érdekesség, hogy etológiai kutatások emberszabású majmoknál, palackorrú delfinnél és indiai elefántnál is kimutatták az öntudat megjelenésének korai formáit. Sőt, a szakrákról és a szürkepapagájról is sikerült bizonyítani, hogy felismeri magát a tükörben, tehát rendelkezik valamifél én-érzékeléssel.
Dr. Prezenszki Zsuzsanna
Comentarios