Szenteste "meséje"

Az Öreg felsöpörte az udvart, egy gereblyével összehúzta a fagyos földön árválkodó, néhány lehullott levelet. Megnézte a galambjait, dobott egy kevés kukoricát nekik. Behozta a kamrából a maradék néhány szem birsalmát - a szekrény tetejére teszi majd, finom illata belengi az elkövetkező napok magányát. Még utoljára belenézett a postaládába, csak úgy, megszokásból, hátha…

Bement a házba. Néhány fahasábot a tűzre dobott, megmelengette elgémberedett ujjait. Gyufát, gyertyát vett, meggyújtotta a mécseseket, és néhány percig csak nézte szótlanul, ahogy az aprócska lángnyelvek táncba kezdenek. A csendet, ami körül vette, csak a kanóc sercegésének hangja törte meg.

Az Öreg tétován állt a szoba közepén. A rádióhoz indult, hogy bekapcsolja, aztán megállt, visszafordult. Óvatosan letakarta a komputert. Néhány hónapja kapta a gyerekeitől ezt a furcsa masinát. Lassan kezdett megbarátkozni a különös szerkezettel, ami idegen és harsány volt az egyszerű szoba berendezései között, de segített, hogy lássa az unokáit. Sőt, néhány hete már abban is, hogy ultizni tudjon a régi haverokkal – de ma már mindenkivel beszélt, nem fogja keresni senki.

A polcon elrendezte az örökzöld ágat, egy csengettyűt, és néhány tavalyról maradt szaloncukrot is odatett mellé. Elidőzött a könyvespolc előtt. Kérges keze óvatos megilletődöttséggel simított végig a régi fotókon - egy élet kifakult képei, elmúlt szerelmek, valaha-volt vidám napok szürkeségbe veszett emlékei.

Nem vette észre, mikor jött be a Vándor.

A megrebbenő gyertyalángra kapta fel a fejét, és mire eszmélt, a különös alak már ott állt a szobában. A zord idő ellenére ruházata szokatlanul lenge volt. Egyszerű zsákvászon köpenyt hordott - alatta a hosszú út nyomát őrző, csupa ránc, de patyolattiszta gyolcs ing. Színes vászonból szőtt, hatalmas tarisznya volt a vállán, meztelen lábán saru. De a legkülönösebb a tekintete volt. Évezredes mély, dióbarna szempár, valami alig megragadható, huncut derűvel a sarkában.

„Szabad-e bejönnöm?” – kérdezte, de már benn volt. Lényének különös varázsa apró fény-szikrákkal szóra tele a szobát. Bort és kenyeret kért, az asztalhoz ült. Odainvitálta maga mellé a zavart Öreget is. A tarisznyából szalonnát, hagymát, kolbászt vett elő, meg különös, keleti gyümölcsöket – illatosat, édeset…

Vacsorához láttak, és az Öreg azon kapta magát, hogy önfeledten beszél.

A kályhában a tűz egyre elevenebben ropogott. Felidéződtek a közeli s távoli emlékek, élmények. Nagyokat nevettek, ahogy az Öreg számítógépes esetlenségeit mesélte. Előkerültek a fotók, a kedves sógorasszony, aki nincs már, de a bejgli íze, amit sütött, máig itt él az Öreg szájában. Szóba került a gyerekek sorsa - messze vannak, de jó gyerekek, boldogul mind. Szépek az unokák, az Asszony is büszkén néz le rájuk onnan valahonnan fentről. Kicsi a nyugdíj, de beosztva telik mindenre. Itt van a ház, a kert… a régi cimborák közül is sokan megvannak, bezárva ebben a mai, furcsa világban, de itt vannak. Holnap folytatódik az ultiparti…

Mesélt az Öreg, egyre élénkebben folyt belőle a szó. A fűszeres bor tette, vagy ennek a különös Vándornak a mosolya…? Élettel telt meg a kis szoba. Apró lábacskák szaladtak, hangos kacagások hangja harsant fel újra. Nagy veszekedések, utólag nevetnivaló buta kis perlekedések vihara söpört végig a szavak megidéző ütemére. Ünnepi asztalok varázsa, szűkös esztendők kínja, elválások és találkozások… az élet alig látható, apró, jelentéktelen, mégis értékké, valódi kinccsé összeállt pillanatai.

„Tudod, fiatal barátom” – mondta az Öreg – „amíg mindez megvan, örüljük, mert van miért. És adjunk hálát érte” – emelte meg a poharát.

„Adjunk” – mondta halk hangon a Vándor. A messzeségbe nézett, olajbarna szemében önfeledt táncot járt a tűz visszatükröződő fénye. Egy utolsót húzott ő is pohárból: „Köszönöm a vendéglátást”, mondta, s indult. ”Sok otthonban várnak még rám ma este”.

Image by mbll from Pixabay

Photo by eberhard grossgasteiger on Unsplash