Változás: karnyújtásnyira az elérhetetlen

Milyen hosszú az út a változásig? (Még ha utólag elenyészőnek is tűnik...) Ma ezt a kérdést járjuk körül, mert ugyanúgy csapdát rejt, mint az „agyi barázdák”, vagy a „nulladik lépés”. Ahogy a két ezt megelőző blogbejegyzésben írtam (itt és itt), ahhoz, hogy bármilyen elhatározásod ne csak vágy maradjon, érdemes számolni vele: bármi új csak kellő számú ismétlés után rögzül. Csak megfelelő bejáródás után alakul ki az a hozzátartozó barázda az agyban, amitől a dolgot már természetesnek érzed. Amitől az az otthonos érzés kíséri, hogy „magától jön”.

Szó volt arról is, hogy a változás hét lépésben zajlik, ahol a legfontosabb, és talán a legszokatlanabb lépés a nulladik: ahol az a dolgod, hogy mindannyiszor megdicséred magad, ha észreveszed, hogy a régi barázda visz. Az a helyzet, hogy ha elkezded feltérképezni a régi működésed, amit nem szeretsz, és amin változtatni akarsz, fontos, hogy először azt az éberséget alakítsd ki, amivel észreveszed, hogy már megint csinálod. Ha ez sikerül, különös következménye lesz: úgy fog tűnni, mintha az elkerülni kívánt dolgot egyre többször csinálnád. Igazából ugyanannyiszor csinálod, csak sokkal többször észreveszed - egyre többször.

De mi ebben a dicséretre méltó? Nem úgy van, hogy ha valamit csinálunk, amit nem akarunk, nem szeretünk, akkor az a természetes, hogy irtóra haragszunk magunkra érte, és cifrábbnál cifrább jelzőkkel illetjük magunkat? Nem. Ez elrabol minden változtatásra szánt jó energiát.

Mikor a szidalmazás helyett elismered az erőfeszítéseidet, kedvesen és támogatóan bánsz magaddal, azt akadályozod meg, hogy az energia elszökjön.

Innen már csak egy karnyújtásnyira van mindaz, amit szeretnénk: számoltunk vele, hogy a változás fokozatos, és az ismétlések számától függően mélyül és válik maradandóvá. Lassan megszokottá válik az is, hogy elismerően bánjunk magunkkal…

Csakhogy ez a karnyújtás néha bizony beláthatatlanul hosszúnak tűnik.

Miközben a nulladik lépéstől halaszd az elsőig, (és hogy mi az első, a második, stb. – arról a következőben tényleg!), a hetedik, azaz a vágyott eredmény, irtó távolinak tűnik. Olyan távolinak, hogy sokszor nem látszik, hogy ezen a ponton tett bármilyen erőfeszítésnek köze lenne ahhoz, hogy valaha is elérd.

Vannak olyan folyamatok, ahol segít, hogy ismerjük a bejárandó utat.

Ha autót vezetni tanulsz, akkor jól tudod, hogy az első órán közelébe sem mész a forgalomnak. A rutinpályán – rutin pályán! 😊 - gyakorlod, hogy egyesbe tedd az autót. Elindulsz, megállsz, elindulsz, megállsz. Egész pontosan elindulsz, lefulladsz… majd ezt elismételd még kb. 200-szor. Ha örömmel tanulsz vezetni, ha már alig várod, hogy a jogosítványod a kezedben legyen, akkor ezt fáradhatatlan lelkesedéssel teszed. Izgalommal készülsz a második órára, és a végén rajongva újságolod mindenkinek, hogy tízből már legalább ötször sikerült úgy sebességbe tenned az autót, hogy nem fulladt le. Nem azt mondod, szemrehányóan, némi becsapottság-érzéssel a hangodban, hogy:

„Hát ez meg milyen oktatás?! Nem azért jöttem, hogy a rutinpályán döcögjek egyesben!”

Nem merül fel benned, hogy vajon az oktató tudja-e egyáltalán, mi az, hogy vezetés, látott-e már autókat a sztrádán száguldozni, vagy balra kanyarodni a Margit körúton csúcsforgalomban - mert amit te meg akarsz tanulni, az ez! Nem költözik beléd a nyomasztó sejtés, hogy lehet, hogy rossz helyen, hogy rossz a tanár, rossz az autó vagy a módszer, vagy egész egyszerűen neked nincs érzéked az egészhez… 30 óra után jogosítványt kapsz, egy év vezetéssel a hátad mögött pedig az egész egy jó sztori.

Egy összetett, érzelmi-viselkedésbeli változás lépései azonban nem ilyen bejáratottak, így az első, második, sőt ötödik lépcsőnél is könnyen feladod, ha arra a téves következtetésre jutsz a részeredményeknél, hogy „ez nem jó semmire”.

Ilyenkor nagy ajándék, ha van oktatód. Oktató lehet bárki, aki végigment már ezen az úton.

Még jobb, ha egy csoportra való oktatód van. Néha az egyik jár előbb, néha a másik, de mindig lesz, aki támogat, segít, „húz”, biztat… és főleg dicsér 😊.