Hozzátartozók

Miért fontos a daganatos betegséget kisérő lelki jelenségekről írni, egyáltán miért fontos a daganatos betegséggel kapcsolatos ismertterjesztés?

A kór itt sompolyog közöttünk. Az idevágó statisztikai adatok szerint minden harmadik-negyedik embert érint a rák diagnózisa. Könnyű kiszámolni, hogy minden ember környezetében biztosan van legalább egy - de inkább több – olyan, számára fontos személy, aki érintett. Ha daganatos betegségről van szó, a család, a környezet, a barátok helyzete sem egyszerű. Ők is ugyanazt a gyomorszorító rémületet élik át, mint a beteg – kétségbeesettek, tehetetlenek, eszköztelenek maguk is. 

Azonban nem könnyű segítségért fordulni. A „rákot” a közvélemény még mindig tabuként kezeli. Az érintett, de sokszor a családja is, szégyenként éli meg a betegséget. Nem mernek, nem tudnak róla beszélni. Sajnos azoknak a szakembereknek a száma is kevés, akit a hozzátartozóként fel lehet keresni. Sokszor még a betegek sem kapnak megfelelő pszichés segítséget, pedig a család, a házastárs, a testvér, szülő vagy gyerek, de akár egy jóbarát, ugyanúgy támaszra szorul, maga is hatalmas terhet cipel. Ezek a terhek gyakran mellékvágányra kerülnek, hiszen érthető módon a betegséggel érintett személyhelyzete, igényei kerülnek a fókuszba. 

A környezte szerepe azért meghatározó, mert nem csak a betegség, de az azzal való megküzdés is az egész rendszert érinti. Aki maga is rossz érzelmi állapotban van, segítségre szorul, nem tud megfelelő támasza lenni betegséggel sújtott szerettének. Támaszra pedig szükség van, érzelmileg és fizikailag egyaránt. A betegséggel hirtelen felborul a család régi, megszokott, bejáratott rendje. Megváltoznak a szerepek, a családfő apa, a család érzelmi motorjaként működő anya kiesik – nem beszélve a jövedelmükről. Minderről olvashatsz „Betegség az élet derekán” című cikkünkben is.  

A beteg ráutalttá válik a környezetére. Ezt elfogadni sem könnyű, kezelni pedig még nehezebb, hiszen a felborult helyezt rengeteg változást hoz. A család többi tagja és a segítséget felajánló barátok köre egy csomó praktikus funkciót át kell, hogy vegyen. Újra kell szervezni feladatokat, és a megváltozott helyzethez passzoló új életritmust kell kialakítani. Ilyenkor nagy segítség a rendszer tagjai közötti nyílt, világos kommunikáció. 

Az érzelmi kihívások között, amelyekkel a daganatos beteg hozzátartozói találkoznak, a legerősebb érzés a félelem. A bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő a beteg környezetére is iszonyú súlyt rak. De - aki átélte, jól tudja - az aggódás és féltés mellett másfajta érzelmek is megjelenhetnek. Van, amikor a hozzátartozó dühös. Dühös betegre, a betegségre, az egész felfordult helyzetre. Haragszik, amiért elvesztette a mindennapjai békéjét, nyugalmát, rendjét. A dühöt szinte szükségszerűen követi a lelkiismeret-furdalás. De e gyötrő bűntudat nem csak a düh következménye. Pusztán az a tény, hogy valaki jól van, míg az, akit a legjobban szeret, retteg és szenved, minden örömérzést átitat, minden felszabadult pillanatot megmérgez. A beteg közvetlen környezetében élők szinte folyamatos önvádban élnek, amiért ők jól vannak, sőt, néha még - néhány pillanatra – el is feledkeznek a bajról. 

Az önvád forrása sok esetben a fáradtságból szinte automatikusan következő türelmetlenség. A hozzátartozók, segítők a betegséggel érintett szerettük kiesése miatt plusz terheket vállalnak, plusz feladatokat visznek, Az ő vállukat az érzelmi súlyokon túlmég a tényleges teendők gondja is nyomja. Így, ha nem is jó, mindenképpen megérthető ez a kimerültség. 

Az esetek jó részében az a gyötrő kérdés tartja fenn, táplálja tovább a bűntudatot, hogy „mit lehetett volna máshogy”. Mit kellett volna csinálni, érezni, gondolni ahhoz, hogy elkerülhető legyen a betegség. Mit kellett volna mondani, tenni – vagy nem mondani, nem tenni… a kimerítő őrlődés végtelen gondolati spirálja. 

Azt azonban nagyon fontos elfogadni és tudatosítani, hogy a daganatos betegséget nem korábbi konfliktusok, nem viták során elhangzó rossz mondatok okozzák. 

A harag, a bűntudat, de a félelem is, mind olyan érzések, amiket nagyon nehéz megélni. De nem csak megélni: felvállalni, elfogadni is. Pedig teljesen természetesek. Mindenki átéli, átélheti, aki ebben a helyzetben van. 

A hozzátartozóknak, a beteg körül segédkező családtagoknak, barátoknak talán a legfontosabb, hogy elfogadják, hogy ez számukra is megterhelő helyezt. Fontos, hogy tudomásul vegyék, hogy emberként reagálnak, véges energiával, véges teherbíró képességgel. De az is lényeges, hogy elismerjék, és mindig észben tartsák, hogy amit csinálnak – még ha természetesnek érzik is – a szeretet és odaadás legszebb gesztusa. 

A betegeink sokszor elmondják, hogy bennük is erős bűntudatot tart fenn az a gondolat, hogy „belerondítottak” a szeretteik életébe. Bár hálával fogadják a gondoskodást, de a saját helyzetük ellenére is, a családtagjaik jólléte alapvető marad számukra. Annak örülnek, ha azt látják, hogy az élet megy a saját medrében, a lehető legjobban. A kamasz gyerekük bulizni jár, a párjuk találkozik a barátaival, időnként kikapcsolódik, feltöltődik, nevet...

Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

• National Cancer Institute

• Stanford Medicine - Cancer and Family Needs

A honlapunkon található Tudástár cikkeink központi témája a pszichoonkológia, amely egy olyan fiatal tudományág, amit hosszú évek óta intenzív kutatás övez. A pszichoonkológia területén ma már rengeteg olyan eredmény - és ezen eredményekre épülő módszer - van, amikről elmondható, hogy „evidence based”.

Vagyis ezen pszichoonkológiai tudás, módszerek  bizonyítékokon alapulóak és hitelesek. Igazolt tudományos vizsgálatok támasztják alá, hogy daganatos betegségben az érzelmi támasz - akár egyéni, akár különböző csoportos foglalkozások formájában - nagyon komoly fogódzót jelent a beteg, és környezete számára is.