Negyvenesként túlélni

Ebben a cikkben írtam arról, hogy a daganatos betegség diagnózisa után az ember úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj, elvesztette a teste, az élete felett az irányítást. Amikor a daganatos betegségekről esik szó, mindig elhangzik az a valóban kétségbeejtő tendencia, hogy a betegek számának emelkedése mellett egyre előbbre tolódik az érintettek életkora is.

Ha egy olyan tankönyvet nézünk, ami egy generációval előttünk íródott, ott még a „rák” állandó jelzője az, hogy „az idős kor betegsége”. Ha azonban a napjainkra vonatkozó statisztikai adatokat nézzük, egyre többen vannak azok, akik 30-40 éves koruk körül kapják a diagnózist. Egyre több az olyan beteg, akik életük legmeghatározóbb szakaszában találkoznak ezzel a betegséggel. Vagyis olyankor, amikor aktívan dolgoznak, párkapcsolatban élnek, kisgyerekeket vagy kamaszokat nevelnek – emellett esetleg még idős szüleikről is gondoskodnak.

Abban a lendülettel és kihívásokkal teli életkorban, amikor az élet számtalan élményt, lehetőséget kínál. Kiterjedt ismerősi és aktív barátikörük van, lehet valamilyen meghatározó – akár önkéntes – társadalmi, közösségi szerepvállalásuk. Tagjai lehetnek a szülői munkaközösségnek, önkénteskedhetnek valamilyen jótékonysági szervezetnél. Lehet, hogy van valami jó hobbijuk. Akár kórusba járnak, vagy hetente együtt fociznak az „öregfiúkkal”, vagy együtt kávéznak a barátnőkkel – mindaddig, amíg a betegség mindezt kettétöri.

A betegséggel felborulnak a klasszikus családi szerepek. Eddig, a hétköznapok folyamatos kihívásai között az anya dolga volt kormányozni a családi hajót. Ő biztosította a férj és a gyereke zavartalan ellátását, az otthon rendjét, intézte a család zavartalan fenntartásához elengedhetetlen apró, napi ügyek tömkelegét. Az apa – családfőként – az érzelmi és anyagi biztonságot jelentette, azt az erőt, azt a támaszt, amire minden helyzetben számítani lehet.

A daganatos betegség diagnózisával ez a helyzet fenekestül felfordul. Azzal az érzelmi és fizikai megterheléssel, amit részben maga a betegség, részben a kezelések jelentenek, a családban betöltött szerephez már nem, vagy alig marad energia. Az egyik szülő így kiesik a mindennapi teendők közül egy olyan rendszerben, ami két felnőtt részvételéhez lett felépítve. A feladatok kényszerű újraosztásakor a szülőtársra olyan dolgok hárulnak, amiben gyakorlatlan, rutintalan. Ami eddig természetes volt -  háztartási teendők, gyerekek körüli feladatok, különórák, az életkorukból adódó plusz dolgok, társa kapcsolatok megszervezése - az nem tartható fenn, a megszokott színvonal hanyatlani kezd. Ez nem csak a praktikus teendőkre, de az anyagiakra is vonatkozik. A tartós betegállomány megterheli a családi kasszát. A két aktív ember munkájához kialakított életvitel sérül.

A betegséggel érintett nem csak szülőként, de társként is új kihívások elé néz. A pár két tagja között az intimitás fenntartása nagyon nehézzé válik. A szülőpárnak szüksége lenne egymásra, az egymástól érkező gyöngédségre, összetartozásuk megerősítésre. Csakhogy a testi szerelem ebben a megváltozott helyzetben korántsem olyan egyszerű. A szex és a daganatos betegség olyan fontos, és még mindig annyira túlhallgatott kérdés, hogy erről külön írok majd egy cikkben.

A betegség megakasztja a családi helytálást, megnehezíti a szülői, párkapcsolati szerep fenntartását. Megakasztja az éppen felfelé ívelő, alakuló, vagy már gondtalanul szárnyaló karriert. Érzelmileg is, egzisztenciálisan is veszélyezteti a család jóllétét.

Egy csomó olyan dolog következik, ami miatt az, aki a betegséggel érintett, nem csak szenved, de erős bűntudata van.A bűntudat, az önvád még erősebb elkeseredést vált ki, sokszor mindkét oldalon csak tovább nehezíti a család minden tagjának a szenvedését.

Az így kialakult helyzet külső segítség nélkül nem rendeződik, sőt, sokszor tovább mélyül. Ilyenkor a pszichológusi segítség ugyancsak indokolttá válhat. Sokszor nem csak egy szakember, hanem segítő szakemberek csoportja válhat szükségessé az egyéni, vagy családi szintű megküzdési stratégia kialakítására. Ideális esetben a segítségnyújtás több terület összefogásával valósul meg. A pszichológus mellett a családterapeuta, a szociális munkás, a lelkész, vagy akár önsegítő szervezetek munkatársai is nagy szerepet kaphatnak.

Sajnos hazánkban nagyon kevés olyan onkológia ellátó hely van, ahol mindez megvan egy helyen – bár a cél ez.  Azt azonban nagyon fontos, hogy elmondjuk, hogy egyre több olyan hely van, ahol - ha csak részidőben is - de elérhető már legalább a pszichológus. Ha a család, vagy az érintett legalább hozzá eljut, akkor elindulhat az a segítő folyamat, amiben a család működésének új rendje, az új helyzetre igazított egyensúly kialakítható.

Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter